Időközben már a legjobb drámai színésznőnek járó Golden Globe-ot is bezsebelte Natalie Portman A fekete hattyúban nyújtott alakításáért, mely a művészi tökéletességhez vezető meghasonulásról és önmagával vívott ego harcról szól.
Út a Tó felé
Darren Aronofsky azon kevés rendezők közé tartozik Hollywoodban, akiknek ötletei és az az egyedi látásmód ahogy nyúl hozzájuk, garancia arra, hogy szívig hatoljon az üzenet. Ott aztán vagy dobogtat vagy szorongat, esetleg kifacsar és üresen visszadob, de hidegen egész biztosan nem hagyja. A tökéletesség koronáját azonban ezzel a filmmel tette fel életművére, kiszemezve eddigi alkotásainak erősségeit és összeillesztve őket egy eklektikus, de mégis eredeti egésszé. A Black Swan-hoz hasonlóan már első szerzői filmje, a Pi is a pszichothriller és a mániákus-paranoia vonalán haladt és bár jó kritikai visszhangot kapott, de a kis költségvetés és a homályos mondanivaló miatt megmaradt az „igéretes rendező első szárnybontogatása” skatulyában. Nem úgy, mint a hamar kultuszfilm státuszba emelkedett és a tinik köreiben még Jared Letot is ikonná emelő Rekviem egy álomért, amely már világszerte is egyöntetűen kiváló fogadtatást kapott, bár a mozipénztáraknál ez kezdetben nem látszott meg. Aronofsky szinte biztosra ment a témaválasztással, hiszen az aktuális és viszonylag egyszerű üzenetű drogok kontra fiatalokról szóló drámával – ráadásul azzal a speciális operatőri munkával és vágásokkal, amely a rendező sajátja – nem lehetett mellé lőni. Valószínűleg ez lenne az a pillanat bármely rendező karrierjében, amikor eleget tett le ahhoz az asztalra, hogy valami nagy bevétellel kecsegtető blockbustert készítsen, de némileg meglepő módon ő mégis tovább egyensúlyozott a művészfilm és közönségfilm közti vékony határvonalon. Ezen az úton haladva cirka hat év múlva meg is született A forrás című évezredeken átívelő szerelmi eposz Hugh Jackmannel és Rachel Weisszel, melynek gyönyörű, néhol már-már giccses látványvilága és az „örök szerelem” mítosza mögött jóval súlyosabb mondanivaló is rejtőzik. Valószínűleg pont a legnagyobb erénye okozta egyben a bukását is a filmnek, hiszen a három idősíkban játszódó, nehezen emészthető történet nem vonzotta a nagyközönséget a mozikba, így hiába a megosztó szakmai vélemény, anyagilag elhasalt a film. 2008-ban viszont szó sem volt már ilyenről; A pankrátor a rehabilitált Mickey Rourke-kal a főszerepben minden téren tarolt, és azt rebesgették, hogy jó eséllyel indul majd az Oscar-díjért is (legjobb férfi főszereplő, legjobb női mellékszereplő). Ugyan az Akadémia elismerése nem lett meg, de egy rakás egyéb díjat bezsebelt, így már az a mozikedvelő is megismerhette Darren Aronofsky nevét, aki eddig egy sötét barlangban Bud Spencer filmeket vett magához szellemi táplálék gyanánt.
A hattyú…
E fentiek ismeretében áll össze A fekete hattyú egésszé. Aronofsky mintha mindegyikből kivette volna a tökéletes részeket és újra összegyúrta volna őket, szívét-lelkét beleadva. A Pi kissé nyomasztó lélektana, a Requiem hallucinációi és a gyors vágások, A pankrátor emberközelisége és már-már dokumentarista jellegű kameramozgása, és A forrás szenvedélye alkotják a film összetevőit.
A Natalie Portman alakította balerina a nagy presztízsű New York-i balett Hattyúk tavaelőadásába próbál bekerülni. Ahogy az elhangzik a filmben is: túlságosan tiszta és ártatlan, ami ugyan tökéletessé teszi a fehér hattyú eljátszásához, de a gonosz fekete hattyú megtestesítése nem fakad belülről, több káosz, spontánság és szenvedély kell. Innentől indul a saját egójában már-már skizofréniába hajló utazás, melyben a szemünk láttára érik Portman kisasszony nővé. Tény, a színészi képességeit eddig sem vontuk kétségbe, de általában sterilen és túl feszesen játszott, amiről persze a neki írt szerepek is tehetnek. Aronofsky azonban nem a levegőbe beszélt mikor azt nyilatkozta, ő szeretné elvenni Natalie ártatlanságát a vásznon. És sikerült is neki! Bár kellett ehhez francia sármjával és temperamentumával az a Vincent Cassel, aki hazaküldi maszturbálni, vagy a vadóc és bohém Mila Kunisszal folytatott leszbikus jelenet is.
…és halála
A fekete hattyú a művész tökéletességéről és az afelé vezető útról szól, melyben a személyiséget apró darabokra kell lebontani és újra összerakni ahhoz, hogy létrejöjjön a hibátlan alakítás. A tánc így is az egyik legnehezebb önkifejezési eszköz, hiszen az alkotó és az alkotás egy és ugyanaz, így nem ritka, hogy a tökéletes létrehozásához kissé meg kell halni belül. Natalie Portman pedig „sikerrel” jár.
