Anno a Tarantino-Rodriguez vértestvérek dupla múltidéző matinéjának szünetében, ál-trailerként láthatta először a nagyérdemű a Machete-t. Akkor mindenkinek megemelkedett a pulzusszáma; bosszúállós, kaszabolós-robbanásos gagyi akció, kell-kell, pláne a kötelező rosszarcú mexikóival a főszerepben.
Ami azonban működött 2 percben, az másfél órában kevésbé akar.
Robert Rodrigueztől persze nem vár mást az ember, hiszen a tökös texasi cowboy imidzsből nem tudna kivetkőzni és a képregényíró múlt is egyértelműen látszik filmjei képi világán, de nem is arról van szó, hogy ezeket el kéne hagynia. Egyszerűen csak tud ő ennél jobbat is. Nem szeretnék a Mariachi-trilógiával példálozni, mert az már a kultikus státuszba emelkedett – eddigi – főműnek számít és nem célszerű mindent a személyes legjobbhoz mérni. A Sin Cityvel szintén nem, mert a hangulat, a történet és a világ ott Frank Miller érdeme. Ám ha már az exploitation filmek reneszánszának da Vinci szerepében akar tetszelegni, akkor inkább a Grindhouse: Terrorbolygó vonalat kellene követnie, mert az minden hibájával együtt élvezhetőbb volt, mint a Machete.
A történettel ilyen szempontból itt sincsen baj, a mexikói bevándorlók kontra redneck amerikaiak állandó toposz,még hihető is a körítés. A veretős darabolások, a kilógó belek és egyéb „szimpla” akciójelenetek szintén a helyükön vannak, a végére még el is hiszi az ember, hogy a macséta jobb cucc bármilyen stukkernél. A karakterek kidolgozottak annyira, amennyit megkíván a sztori; Danny Trejo a macsó keményfiú, Michelle Rodriguez a szabadságharcos keménycsaj, Jessica Alba a bevándorlási hivatal feltörekvő, de igazságérzettől nem mentes eye-candyje. A főgonosz szerepekben Robert de Niro a redneck kormányzó – furcsa, de a legrosszabb talán a játéka saját magához képest -, a gumiarcú jóllakott napközis Steven Segal, illetve a határőrködő, rehabilitált Don Johnson. A futottak még kategóriában Lindsay Lohan és talán a legfaszább szerepben játszó – és abban kiteljesedni is képes – Ceech Marin pádre.
A legjobban azonban az gátolja az idilli elmerülést, ami pont a film apropója lenne. Exploitation ide, ’70-es tékafilmek oda, Rodriguez elkövette azt a hibát, hogy egy duplán gagyi filmet csinált. A zsánernek alapvető jellemzői persze az alacsony költségvetésből fakadó béna megvalósítás, botrányos színészi játék, sok vér, a legváltozatosabb módokon való öldöklés, csöcsök, szex, és a keménykedő szövegek. Pontosan ilyen film a tavalyi Run!Bitch!Run!, ami akkor már jóval hitelesebben adja vissza a kívánt hangulatot. A macsétásnál ezzel szemben minden egyes direkt gyatrább fordulatnál, ócskább poénnál, vagy avétosabb jelenetnél mintha egy kikacsintást tennének a készítők: - Igen, tudjuk, hogy szar, de direkt ilyen ám!
Muszáj párhuzamot vonnom az Expendables-zel, hiszen nem titkoltan az is egy régi zsánerhez nyúl vissza, ám teszi mindezt abban a hangnemben, mely a néző számára ismert és hozzá tartozó hihetetlenségével együtt mégis végig élvezhető. Rodriguez a Machete esetében pontosan ezt a hangnemet nem találta meg.
