Evan Rachel Wood színésznő nemrégiben azt találta mondani Ryan Goslingról, hogy ő a korunk James Deanje. Bár egyelőre ez a kijelentés kissé túlzásnak tűnik, de az tény, hogy lazaságban, kisugárzásban és színészi kvalitásokban simán felér az ikonikus legendához. Nem mellesleg remek érzékkel választja meg a szerepeit, és ha csak egyetlen filmet nézünk meg tőle, az egyértelműen a Drive kell, hogy legyen.
Ha sikerülne elképzelni a Halálos Iramban autós üldözéseit egy Clint Eastwood-szerű nevenincs szófukar western hőssel a főszerepben, mindezt a ’80-as évek neonfényekkel tarkított Los Angeles-i éjszakájába helyezve, akkor talán közel járnánk ahhoz a hangulathoz, amelyet a Drive nyújt. Közel, de még abszolút nem a valóságnál, ugyanis a fenti komponensek elegye olyan hihetetlen atmoszférát teremt, amely egyszerűen nem ereszti az embert egészen a film végéig. Ryan Gosling pedig ismét óriásit alakít.
Akció másképp
Nicolas Winding Refn neve valószínűleg ismeretlenül cseng a legtöbb mozirajongó számára. Amit feltétlenül tudni kell a dán rendezőről, az összefoglalható egyetlen szóval: Pusher. A mester ugyanis az ezzel a címmel készített trilógiával hívta fel magára a nemzetközi szakma és filmfanatikusok figyelmét. A Quentin Tarantino stílusát idéző történetvezetés mellett az elképesztően erős hangulatvilág az, amely kivívta az elismerést a vérgőzös drogmaffia sztorinak és ugyancsak ez az, ami a Drive-ban is tökéletesen működik. A mozi a cannes-i filmfesztiválon debütált, szinte az egyetlen akciófilmként, ami persze bátor húzásnak tűnhet a műértő és kissé sznob közönséget figyelembe véve, ám a vetítés után senkinek sem volt kétsége – az év egyik legjobb filmjét láthatták. Meg is kapta a legjobb rendezőnek járó szobrot. Ha pedig a nyitómondatomhoz azt is hozzácsapjuk, hogy maga forgatókönyv szinte egy ’50-es évekbeli film noir-é is lehetne, akkor már sokkal pontosabb képet nem tudok adni a Drivemiliőjéről – legalábbis írásban.
A – western filmeket idéző – főhősnek igazából neve sincsen, őt ahogy hívják, azt is csinálja: vezet. Ha kell, akkor egy hollywoodi forgatáson kaszkadőr sofőrként (most mindenkinek eszébe kell, hogy jusson Tarantino Halálbiztos című filmje), ha kell akkor pedig bankrablóknak rablás közben. Öt perces időlimitet ad, nem érdekli ez alatt ki mit csinál, nem kérdez, csak egyszerűen vezet. Na, ne feltétlenül a már emlegetett Halálos Iramban jeleneteit képzeljük magunk elé – bár ilyen is akad néhány – , ennél sokkal életszerűbben folynak a dolgok. Lassít, fékez, leparkol vagy tövig nyomja a gázt, ha arra van szükség, de nem esztelen száguldozás folyik a vásznon. Ahelyett, hogy gyorsulást rendezne a belvárosban, inkább kijátssza üldözőit apró trükkökkel, sokkal inkább az emberi reakciókra és intuíciókra apellálva, mint sem a lóerőkre. A magánéletben bár legalább olyan zárkózott, mint ha dolgozik, azért a gyermekét egyedül nevelő, törékeny anyának (Carey Mulligan) mégis sikerül közel kerülnie hozzá. Az kezdődő idillbe viszont belerondít a balhés férje (Oscar Isaac), aki frissen szabadult a börtönből. Ugyan jó útra akar térni és szívesen kikecmeregne a maffia hálójából, de természetesen ezt csak úgy nem engedi meg a szervezet, tekintve a felhalmozott adósságára. A sofőr belemegy, hogy segít neki egy utolsó rablásban, amellyel a férfi megválthatja magát a maffiánál, ám az akció rosszul sül el és még jobban rászállnak a családra. Persze a western hősöket megszégyenítő igazság kódexszel rendelkező Gosling karaktere nem hagyhatja, hogy a rosszfiúk fenyegessék plátói szerelmét.
Bosszú popra
A sofőr lassan felépített, brutális bosszúhadjáratba kezd, ám egyszerű fegyverpárbajok helyett itt sokkal naturálisabban és pontosan emiatt élethűbben is vannak bemutatva az erőszakos jelenetek. Egy férfi fejét széttapossa, egy másiknak a koponyájába kalapáccsal ütne be egy pisztolygolyót és hasonló nyalánkságok. A feszültség fokozatosan gyűlik, ahogy a film cselekménye is hömpölyög, a nézőben pumpál az adrenalin, mígnem eljutunk a kiszámítható, de ettől függetlenül tökéletes végkifejletig.
A rendező a mellékszerepekre is remek színészeket talált, ugyanis Albert Brooks mint a nagykutya producer és alvilági figura vagy a Reklámőrültek című sorozatból ismerős Christina Hendricks is lenyűgöző alakítást nyújtanak. Ron Perlmannek pedig elég, ha felbukkan a – baltával faragott – arca a vásznon, máris mosoly húzódik az ember szájára. Nem újdonság az sem, hogy egy jó filmzene rengeteg pluszt tud adni egy filmhez. Ez esetben ez fokozottan igaz, ugyanis marha jó soundtracket válogattak össze a Drive-hoz, ami csak még jobban segít elmerülni a film hangulatában.
A Drive remekül példázza, hogy a filmezés, mint művészet és a szórakoztatás abszolút nem zárják ki egymást, ha egy tehetséges rendező és egy kiváló főszereplő dolgozik együtt. Sőt, kéz a kézben járnak.
