Egy mindennapi hős története a mindent legyőző élni akarásról és rendíthetetlen optimizmusról, mely olykor a kulcs is lehet a szabaduláshoz.
Tavaly szinte egyszerre mutatták be az Egyesült Államokban és a világ filmfesztiváljain a hozzánk csak a jövő hónapban érkező Buried című filmet és a 127 órát. Muszáj párhuzamot vonni a két történet között, hiszen azon felül, hogy mindkettő egy szűk térben, egy személyt a középpontba állítva, egy-egy emberi drámát mutat be lehetséges, hogy új „szubzsáner” van születőben és innentől több, a fenti alapokra épülő filmet nézhetünk majd. Pláne, hogy remek kritikai fogadtatást kapott mindkettő, olyannyira, hogy a 127 órát összesen hat Oscarra jelölték, köztük a legjobb film díjára és a főszereplő James Francot a legjobb színésznek is. Nos, ha rajtam állna, én oda is adnám neki, ugyanis zseniális, amit művel. (Valószínűleg azonban Colin Firth fogja azt elnyerni A király beszédében nyújtott alakításáért, persze teljesen megérdemelten. A Film Akadémia viszont megint mintegy „életműdíjként” díjazza majd Firth-öt, holott már régóta megérdemelte volna a szobrot. Ha nem lenne már-már szokásuk ez az eljárás, biztos volnék benne, hogy Franco lenne a befutó.)
Igaz történet
Egy olyan mozi elkészítésénél, amely lényegében egyszemélyes kamaradrámaként meséli el a valóságban is megtörtént esetet, hatalmas felelősség nyomja a színész vállait. Mivel szinte végig ő van a vásznon, neki kell a hátán elvinni a show-t, ugyanis ha nem tudja kellőképpen átélni és érdekessé tenni a karakterét, akkor tulajdonképpen az egész film elbukott. Franconál azonban szó sincs ilyenről, a hobbi hegymászó Aron Ralston szerepébe bújva végig uralja a vásznat, minden rezdülése, mimikái, gondolata hiteles. A sztori szerint az egyik hétvégén a vidám és kissé bohém Aron mászni indul Utah állam kanyonjaihoz, azonban nem szól senkinek hová megy vagy meddig lesz el. Számára a hegymászás fejezi ki a szabadságot és a természet szeretetét, valószínűleg ezért is hagyja otthon mobilját, így teljesen átadva magát hobbijának. Mint kiderül, ez végzetes hiba, hiszen egy rossz mozdulatnál leesik egy keskeny szakadékba, és egy zuhanó kő odaszorítja kezét a sziklafalhoz. Innentől kezdődik öt napos kálváriája, amint elszigetelve mindenkitől, az összes létező módon megpróbálja kiszabadítani magát, végül egy hatalmas áldozat árán sikerrel járva.
„Danny (a rendező) arra bíztatott, hogy próbáljak olyan helyzeteket gyakorolni, amelyek arra kényszerítenek, hogy másképpen játsszak. Itt volt ez a film, amelyben a főszereplő végig egyetlen szűk helyszínen van, Danny pedig az a típusú rendező, aki szeret szórakoztatni, szóval egyszerre kellett egy dinamikus, de drámai és emellett szórakoztató filmet készíteni.” – meséli a nehézségeket Franco. Úgy látszik a tanács hasznosnak bizonyult, de az segíthetett még inkább a karakter tökéletes megformálásában, hogy élőben találkozhatott Aron Ralstonnal. Az igazi hegymászónál anno egy videokamera és egy fényképezőgép is volt, amelyekkel dokumentálta napjait, illetve amikor már azt hitte eljön a vég, családtagjainak is üzent rajta keresztül. Ezeket a felvételeket eddig csak keveseknek mutatta meg, azonban a film elkészítése előtt Franco is láthatta őket. „Az, hogy megmutatta ezeket a felvételeket, a legnagyobb dolog volt, amit színészként kaphattam tőle. Rendkívül erőteljesek. Megrázó volt látni egy embert, aki elfogadta azt, hogy meg fog halni.”
One-man show
Danny Boyle repertoárjában olyan filmek szerepelnek, mint kultuszfilmmé nőtt Trainspotting, a zombis filmek egyik mérföldkövének számító 28 nappal később, az egyedi hangvételű Napfény című sci-fi, illetve a 2008-as Oscar gálán taroló Gettómilliomos. Eddig az egyszemélyes életrajzi dráma hiányzott a palettáról, de a 127 órával pótolta ezt a hiányosságot és egy hihetetlenül megrázó, de mégis emberközeli drámát sikerült készítenie. A naturalizmus, amellyel minden apró részlethez nyúl a rendező (a kifröccsenő nyáltól kezdve az olykor gyarló gondolatokig és képzelgésekig) még jobban elhiteti a nézővel, hogy itt nem holmi epikus hős felemelkedésének vagyunk szemtanúi, hanem egy teljesen átlagos, mindennapi ember tortúrájának. Végig teljesen együtt érzünk Aronnal és azon gondolkodunk: én is lehetnék ott. Amitől mégis hőstörténet lesz a filmből, az az elemi élni akarás és a legnehezebb pillanatokban is mindent átható optimizmus, amivel – ha átvitt értelemben is – de köveket lehet mozgatni.
