Sziliczi Dávid filmes konfabulátumai

Evan Rachel Wood színésznő nemrégiben azt találta mondani Ryan Goslingról, hogy ő a korunk James Deanje. Bár egyelőre ez a kijelentés kissé túlzásnak tűnik, de az tény, hogy lazaságban, kisugárzásban és színészi kvalitásokban simán felér az ikonikus legendához. Nem mellesleg remek érzékkel választja meg a szerepeit, és ha csak egyetlen filmet nézünk meg tőle, az egyértelműen a Drive kell, hogy legyen. 

Ha sikerülne elképzelni a Halálos Iramban autós üldözéseit egy Clint Eastwood-szerű nevenincs szófukar western hőssel a főszerepben, mindezt a ’80-as évek neonfényekkel tarkított Los Angeles-i éjszakájába helyezve, akkor talán közel járnánk ahhoz a hangulathoz, amelyet a Drive nyújt. Közel, de még abszolút nem a valóságnál, ugyanis a fenti komponensek elegye olyan hihetetlen atmoszférát teremt, amely egyszerűen nem ereszti az embert egészen a film végéig. Ryan Gosling pedig ismét óriásit alakít.
 

Akció másképp

Nicolas Winding Refn neve valószínűleg ismeretlenül cseng a legtöbb mozirajongó számára. Amit feltétlenül tudni kell a dán rendezőről, az összefoglalható egyetlen szóval: Pusher. A mester ugyanis az ezzel a címmel készített trilógiával hívta fel magára a nemzetközi szakma és filmfanatikusok figyelmét. A Quentin Tarantino stílusát idéző történetvezetés mellett az elképesztően erős hangulatvilág az, amely kivívta az elismerést a vérgőzös drogmaffia sztorinak és ugyancsak ez az, ami a Drive-ban is tökéletesen működik. A mozi a cannes-i filmfesztiválon debütált, szinte az egyetlen akciófilmként, ami persze bátor húzásnak tűnhet a műértő és kissé sznob közönséget figyelembe véve, ám a vetítés után senkinek sem volt kétsége – az év egyik legjobb filmjét láthatták. Meg is kapta a legjobb rendezőnek járó szobrot. Ha pedig a nyitómondatomhoz azt is hozzácsapjuk, hogy maga forgatókönyv szinte egy ’50-es évekbeli film noir-é is lehetne, akkor már sokkal pontosabb képet nem tudok adni a Drivemiliőjéről – legalábbis írásban.

A – western filmeket idéző – főhősnek igazából neve sincsen, őt ahogy hívják, azt is csinálja: vezet. Ha kell, akkor egy hollywoodi forgatáson kaszkadőr sofőrként (most mindenkinek eszébe kell, hogy jusson Tarantino Halálbiztos című filmje), ha kell akkor pedig bankrablóknak rablás közben. Öt perces időlimitet ad, nem érdekli ez alatt ki mit csinál, nem kérdez, csak egyszerűen vezet. Na, ne feltétlenül a már emlegetett Halálos Iramban jeleneteit képzeljük magunk elé – bár ilyen is akad néhány – , ennél sokkal életszerűbben folynak a dolgok. Lassít, fékez, leparkol vagy tövig nyomja a gázt, ha arra van szükség, de nem esztelen száguldozás folyik a vásznon. Ahelyett, hogy gyorsulást rendezne a belvárosban, inkább kijátssza üldözőit apró trükkökkel, sokkal inkább az emberi reakciókra és intuíciókra apellálva, mint sem a lóerőkre. A magánéletben bár legalább olyan zárkózott, mint ha dolgozik, azért a gyermekét egyedül nevelő, törékeny anyának (Carey Mulligan) mégis sikerül közel kerülnie hozzá. Az kezdődő idillbe viszont belerondít a balhés férje (Oscar Isaac), aki frissen szabadult a börtönből. Ugyan jó útra akar térni és szívesen kikecmeregne a maffia hálójából, de természetesen ezt csak úgy nem engedi meg a szervezet, tekintve a felhalmozott adósságára. A sofőr belemegy, hogy segít neki egy utolsó rablásban, amellyel a férfi megválthatja magát a maffiánál, ám az akció rosszul sül el és még jobban rászállnak a családra. Persze a western hősöket megszégyenítő igazság kódexszel rendelkező Gosling karaktere nem hagyhatja, hogy a rosszfiúk fenyegessék plátói szerelmét.
Bosszú popra

A sofőr lassan felépített, brutális bosszúhadjáratba kezd, ám egyszerű fegyverpárbajok helyett itt sokkal naturálisabban és pontosan emiatt élethűbben is vannak bemutatva az erőszakos jelenetek. Egy férfi fejét széttapossa, egy másiknak a koponyájába kalapáccsal ütne be egy pisztolygolyót és hasonló nyalánkságok. A feszültség fokozatosan gyűlik, ahogy a film cselekménye is hömpölyög, a nézőben pumpál az adrenalin, mígnem eljutunk a kiszámítható, de ettől függetlenül tökéletes végkifejletig.

A rendező a mellékszerepekre is remek színészeket talált, ugyanis Albert Brooks mint a nagykutya producer és alvilági figura vagy a Reklámőrültek című sorozatból ismerős Christina Hendricks is lenyűgöző alakítást nyújtanak. Ron Perlmannek pedig elég, ha felbukkan a – baltával faragott – arca a vásznon, máris mosoly húzódik az ember szájára. Nem újdonság az sem, hogy egy jó filmzene rengeteg pluszt tud adni egy filmhez. Ez esetben ez fokozottan igaz, ugyanis marha jó soundtracket válogattak össze a Drive-hoz, ami csak még jobban segít elmerülni a film hangulatában.

A Drive remekül példázza, hogy a filmezés, mint művészet és a szórakoztatás abszolút nem zárják ki egymást, ha egy tehetséges rendező és egy kiváló főszereplő dolgozik együtt. Sőt, kéz a kézben járnak. 

Hihetetlenül életszerű film arról, hogyan ér véget két ember között a szerelem, ami régebben az egész kapcsolatot mozgatta. Igazi modernkori anti-love sztori bravúros alakításokkal és hibátlan hangulattal. 

Anélkül, hogy behatóbban ismerném Derek Cianfrance – eddig nem túl termékeny – rendezői munkásságát, az az érzésem vele kapcsolatban, hogy mintha megcsömörlött volna attól a szélmalomharctól, amellyel egy férfi-nő kapcsolat általában jár. Filmjében ugyanis nyoma sincs a reménynek vagy a megbocsátásnak, csupán a visszafordíthatatlan elhidegülés felé halad főhőseink viszonya. Cindy (Michelle Williams) és Dean (Ryan Gosling) fiatal pár egy vidéki kisvárosban, egyszerű munkákkal és nyugodt élettel. Együtt nevelik hat év körüli kislányukat. Házasságuk felett érezhetően ott lebegnek a megszokás, az érdektelenség és az eltávolodás árnyai, ám a mindennapi rutin és gyermekük egyszerűen eltereli figyelmüket arról, hogy végérvényesen elvesztették a kapcsolatot egymással.

Cindy és Dean néhány évvel korábban. A kissé elvont, egyszerűségével elbűvölő srác elkezdi csapni a szelet a karrierista, magának való lánynak. Szerelmük bohókásan bájos kezdete után – melyben utcán zenélés, sztepptánc, és mindenféle kevésbé nyálas ámde romantikus dolog helyet kap – hirtelen beüt a krach. Cindy véletlenül terhes lesz, de nem tudni, hogy a birkózó ex-pasi vagy Dean az apa. Bár egy kisebb balhét követően a lány úgy dönt, hogy elveteti a magzatot, az abortusz közben rádöbben, hogy egyszerűen nem tudja végigcsinálni és inkább félbeszakítják a beavatkozást. Mint utólag kiderül Dean óriási örömére, ugyanis eltökélt szándéka Cindyvel családot alapítani és leélni az életét…

Utoljára Nikita személyében ismerhettünk meg egy tinilány bőrébe bújt vérbeli gyilkost, azonban Hanna letaszítja őt a trónról.

Az, hogy Joe Wright rendező a romantikus regényadaptációk szirupos mezsgyéjéről a lélektani akciófilmek terepére vándorol, legalább olyan abszurdan hangzott első blikkre, mint zónapörkölt mellé light kólát kérni. Pedig a Büszkeség és balítélet és a Vágy és vezeklés című filmeket is jegyző direktor a szerelmi történetek után egy szerencsés véletlennek köszönhetően lehetőséget kapott a Hanna elkészítésére. Korábban ugyanis az éppen a 127 órával foglalatoskodó Danny Boylet akarták megnyerni maguknak a készítők, valamint Alfonso Cuaron nevét is rebesgették a rendezői székkel kapcsolatban, ám végül a főszereplő Saoirse Ronan javaslatára – és a múltbéli közös munkájuk miatt – Wrightnak adták a stafétát. Tették mindezt kiváló érzékkel, hiszen a gyerekkorától bérgyilkosnak nevelt lány története sokkal inkább egy önmegismerésre fókuszáló dráma, mint darabolós piff-puff akció, és ha valamihez, akkor előbbihez mindenképpen ért a rendező. A civilizációtól teljesen elzártan felnövő lánynak pont ellentétes veszélyeket tartogat egy nagyváros, mint bármely más átlagos ember számára tenné: ha belekötnek, akárkit péppé ver, ám szociálisan szinte teljesen elveszett. Legalábbis eleinte. Hiszen amint ízelítőt kap az olyan mindennapi ingerekből, mint a barátság, a zene, vagy a fiú-lány kapcsolat, rögtön háttérbe szorul az eleinte prioritást élvező küldetés. A küldetés, amely abban áll, hogy Hanna felkutassa és kivégezze azt a CIA ügynököt (Cate Blanchett), aki megölte az anyját és apjával (Eric Bana) illetve vele is végzett volna, ha nem tudnak elmenekülni. A 16 évnyi izoláltság és kőkemény kiképzés azonban hiába volt eredményes, ha teljesen elnyomta a lány gyermeki énjét, a világ és önmaga megismerésének örömét, amely törvényszerűen pontosan ezen a misszión tör elő belőle, amelyre egész eddigi életében készült. Emiatt ideig-óráig háttérbe szorul a végső cél, néhány hiba is becsúszik, de természetesen a gyilkoló gépezet a porszemek ellenére továbbra is működik, ha szükség van rá. A bosszú pedig – a titokzatos múlt lelepleződése ellenére is – beteljesül.

A Hanna eddig is ismert panelekből építkezik. Az akciójeleneteket már számtalanszor láthattuk más filmeknél, a road movie-ba ágyazott bosszúhadjárat pedig szintén megjelent korábban hol vadnyugati környezetben (A félszemű), hol természetfeletti lények módszeres irtásakor (Odaát), hol pedig egy titokzatos bérgyilkos történeténél (A Sakál). Az igazi frissességet az hozza a formátumba, ahogy Wrightnak sikerült összegyúrnia a fent említett elemeket és hitelesen megmutatni mindezt, egy tinédzserlány lelkivilágába ágyazódva. A színészek, ha mégoly minimalista eszközökkel is néha, de brillíroznak. A törékeny Saoirse hatékonyan tört ki az eddigi skatulyából és lubickol a fiatal szociopata akcióhős szerepében. Eric Bana hozza a megszokott önmagát, és meglepő módon pont a stáb legtehetségesebbje, Cate Blanchett lóg ki kissé a filmből, de játéka így sem zavaró, inkább csak a megszokott erős jelenléte nincs meg annyira a vásznon.

Az már csak a ráadás, hogy a The Chemical Brothers olyan filmzenét készített, amely nélkül határozottan nem ütne akkorát az egész mozi hangulata.

Amerika szegénységtől sújtott peremterületein egy fiatal lány küzdelme a család összetartásáért és az igazság felfedéséért. 

Kietlen, szikár erdős táj, csontig hatoló hideg, lepukkant platós kocsik és düledező verandák. Nem éppen az a közeg, amit az Amerikai Álom címszó alatt találunk a szótárban. Pedig ott járunk, Arkansas állam eldugott hegyei között, amelyre még a falu meghatározás is jó szándékú túlzás lenne. Ha az Egyesült Államokban beszélhetünk tanyákról, azok pont így kell, hogy kinézzenek. 
Itt tengeti életét Ree (Jennifer Lawrence), a 17 éves kamaszlány, aki egy félbolond anyával és egy eltűnt apával megverve próbál a körülményekhez képest normális családi életet fenntartani kisöccse és húga számára. Mintha nem lenne így is elég bajuk, kiderül, hogy apjának nemsokára jelenése van a bíróságon a korábbi priusza miatt. Amennyiben nem megy el a tárgyalásra, a család házát és a hozzá tartozó erdőrészt is elkobozzák a hatóságok, ugyanis azt tette meg apjuk fedezetnek a büntetés be nem fizetése esetén. Persze a fater sehol, senki sem látta régóta. Aki igen, az pedig nem hajlandó beszélni. Ree-nek viszont muszáj előkerítenie őt, különben kirakják őket viskójukból és elvesztenek mindent, ami halvány esélyt adhat egyáltalán egy emberi életre.

Amerika ezen arca valószínűleg teljesen ismeretlen a legtöbb moziba járó számára. A szegénység sorvasztó, kilátástalan pokla ez, ahol már régóta beletörődött mindenki a sorsába. Pont ez a közös teher az azonban, amely mégis összetartja és felelőssé teszi a másik életéért a közösséget. Ide rég nem ér már el a törvény keze, sajátos szabályok vannak érvényben, melyeket általában a pillanat szül és elsősorban önmaguk védelme érdekében hozzák őket. A kérdezősködés és akadékoskodás itt főbenjáró bűn. A filmben nem beszélnek sokat, de nincs is szükség rá. A szótlanság mögött megbújó érzésekből, tettekből és a gyönyörűen fényképezett tájból több dolog kiderül ezekről az emberekről és az életükről, mintha azt hosszú dialógusokban rágnák a szánkba. Mintha mindenkinek lenne valami titka, amelyet nem szeretne, ha kitudódna, legyenek azok illegális drogfőző laborok, dílerkedés vagy gyilkosságok. Ree itt folytatja szélmalomharcát az egyetlen dologért, amely számít még számára – a családért.

A Winter’s Bone a 2010-es, rendkívül nagy presztízzsel bíró Sundance filmfesztiválon elvitte a fődíjat, amin egy pillanatig sem kell csodálkoznunk. Erőteljes dráma, mely remekül mutatja be egy zárt közösség mindennapjait, a háttérben lassan kibontakozó indítékokkal és elfojtott érzelmekkel.

A sci-fi műfaj már-már klasszikusának számító Philip K. Dick egy újabb műve került filmszalagra, melyben a sors és a szabad akarat örök ellentéte feszül egymásnak a vásznon.

Lassan Philip K. Dick hivatalosan is megkaphatná posztumusz a legtöbbet adaptált író címet Hollywoodban, legalábbis a műfajon belül mindenképp. A sokszor drogos – és állítása szerint nem drogos – víziók által gyötört szerző a modernkori sci-fi irodalom megkerülhetetlen sarokköve lett, és ezt a tényt az utóbbi húsz évben az álomgyár is felfedezte magának. Az azért nem teljesen egyértelmű miért csak ilyen későn, hiszen már 1982-ben elkészült minden idők egyik legjobb science-fiction-je, a Szárnyas Fejvadász, amely elsőként nyúlt a mester egyik művéhez (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?). Bár az azóta kultikus státuszba emelkedett film, mind kritikailag, mind a közönség köreiben sikeres volt, és nimbusza az évek folyamán csak nőtt, mégsem készült új PKD adaptáció egészen a ’90-es évekig. Igaz, akkor egy csapásra elindult egy hullám, és kezdetben gyengébb (a Total Recall – Az emlékmást leszámítva), ám az utóbbi évtizedben jobbnál-jobb feldolgozások készültek.

Érdekesség, hogy bár a maga 50 regényével termékeny írónak számít, a filmesek mégis inkább a novelláit részesítették előnyben. Valószínűleg közérthetőségük miatt könnyebben fogyaszthatóak és a terjedelmük is kevesebb teret ad arra, hogy túlságosan elmélyüljön és szövevényessé váljon a mondanivalójuk. Nincs ez másképp a hasonló című (egész pontosan Helyreigazító csoport) novellát alapul vevő Sorsügynökséggel sem. Philip K. Dick mindig szívesen játszott az alternatív világokkal vagy boncolgatta a valóság és illúzió közti paraszthajszálnyi különbséget, de jelen esetben rátett még egy lapáttal, és megspékelte egy erőteljes fatalista fennhanggal is a sztorit. Na de, hogy érthetőbb legyen: David Norris (Matt Damon) feltörekvő fiatal szenátorjelölt, aki favoritként indul a posztért, de egy kisebb blamázs miatt az utolsó pillanatban elveszti a választást, ám pont ezen az estén ismerkedik meg Elise-szel (Emily Blunt). Természetesen a rövid találkozásból rögtön szerelem lesz első látásra, azonban közbeszól a nagybetűs Sors. Ez a sors jelen esetben több ügynökkel is rendelkezik, akik menő öltönyökben és kalapokban járkálnak, az ajtókat úgy használják, mintha térkapuk lennének és a városon belül bárhova eljutnak pillanatok alatt. Sűrűn emlegetik a szintén nagybetűs Tervet és azon munkálkodnak, hogy senki ne térjen el ettől. Ha valaki mégis, akkor gyorsan korrigálnak, ami visszazökkenti alanyukat az előre megírt útjára. Hogy minden sorsszerűen halad-e, azt a folyton magukkal hurcolt, legalábbis egy részecskegyorsító kapcsolási rajzának tűnő könyvben ellenőrizgetik. Nos, a könyv azt mondja David és Emily nem lehetnek együtt, felesleges is próbálkozniuk, mert szétválasztják őket, és soha többé nem fognak találkozni, nincs mit tenni. Vagy esetleg mégis…?

Igen, úgy néz ki, ugyanis a sorsunk nincs is annyira kö(nyv)be vésve, mint amennyire a film alapján gondoltuk volna. Lényegileg egy szórakoztató kampányfilmet követhetünk végig, aminek utolsó kockáin akár a magasztos „szabad akarat” villódzó felirata is állhatna. A túlzottan hollywoodira sikerült lezárás azonban abszolút nem zavaró és nem ront az élményen, hiszen – mint a legtöbb PKD történet – nem is feltétlen az elmesélt sztori, hanem annál inkább az általa felvetett kérdések az igazán érdekesek. A Szárnyas fejvadász sem azért válhatott klasszikussá, mert egy jövőbéli noiros világban egy zsaru androidokat üldöz, hanem az olyan feldobott labdák miatt, minthogy hol húzódik a határ az emberek és teremtményeik között, honnantól számít valaki élőnek, egyáltalán mit jelent élni. A Sorsügynökség nem feszeget ennyire elmosódott határvonalú, bonyolult témákat, ennél sokkal egzaktabban világít rá ősigazságokra. A főhős az eleve elrendeltség béklyóiból akar mindenáron szabadulni, és kitartással, vasakarattal és a szerelem erejével (Hollywoodról beszélünk, hahó!) képes is lehet erre. 

Ezzel azt a kissé banális üzenetet hangoztatja a mozi, hogy minden csak rajtunk áll és mi alakítjuk életünket. „Tetszett, hogy a sztori több műfajt is összefog. Van benne thriller, jó nagy adag akció, megható szerelmi szál, a főhős meg egzisztencialista drámát él át, mert válaszolnia kell azokra a kérdésekre, hogy miben hisz és mi szeretne lenni. Az egész pedig abba van belecsomagolva, hogy hőseink menekülnek a sorsügynökök elől. Szóval így kell kinéznie egy igényes szórakoztató mozinak.” – meséli a film producere, és egyet kell értenünk vele.

Bár nem annyira komor és sötét, mint a hasonló témát feldolgozó Dark City, illetve jóval kevesebb ideológiai hátteret villogtat, mint a sorsügynökségre hajazó Gondolatrendőrséggel operáló 1984 című regény és film, de ettől függetlenül ezt is a jobb Philip K. Dick adaptációk között fogják számon tartani. Noha inkább sikerült sci-fi betétes romantikus filmre, mint fordítva.

Egy mindennapi hős története a mindent legyőző élni akarásról és rendíthetetlen optimizmusról, mely olykor a kulcs is lehet a szabaduláshoz.

Tavaly szinte egyszerre mutatták be az Egyesült Államokban és a világ filmfesztiváljain a hozzánk csak a jövő hónapban érkező Buried című filmet és a 127 órát. Muszáj párhuzamot vonni a két történet között, hiszen azon felül, hogy mindkettő egy szűk térben, egy személyt a középpontba állítva, egy-egy emberi drámát mutat be lehetséges, hogy új „szubzsáner” van születőben és innentől több, a fenti alapokra épülő filmet nézhetünk majd. Pláne, hogy remek kritikai fogadtatást kapott mindkettő, olyannyira, hogy a 127 órát összesen hat Oscarra jelölték, köztük a legjobb film díjára és a főszereplő James Francot a legjobb színésznek is. Nos, ha rajtam állna, én oda is adnám neki, ugyanis zseniális, amit művel. (Valószínűleg azonban Colin Firth fogja azt elnyerni A király beszédében nyújtott alakításáért, persze teljesen megérdemelten. A Film Akadémia viszont megint mintegy „életműdíjként” díjazza majd Firth-öt, holott már régóta megérdemelte volna a szobrot. Ha nem lenne már-már szokásuk ez az eljárás, biztos volnék benne, hogy Franco lenne a befutó.) 

Igaz történet

Egy olyan mozi elkészítésénél, amely lényegében egyszemélyes kamaradrámaként meséli el a valóságban is megtörtént esetet, hatalmas felelősség nyomja a színész vállait. Mivel szinte végig ő van a vásznon, neki kell a hátán elvinni a show-t, ugyanis ha nem tudja kellőképpen átélni és érdekessé tenni a karakterét, akkor tulajdonképpen az egész film elbukott. Franconál azonban szó sincs ilyenről, a hobbi hegymászó Aron Ralston szerepébe bújva végig uralja a vásznat, minden rezdülése, mimikái, gondolata hiteles. A sztori szerint az egyik hétvégén a vidám és kissé bohém Aron mászni indul Utah állam kanyonjaihoz, azonban nem szól senkinek hová megy vagy meddig lesz el. Számára a hegymászás fejezi ki a szabadságot és a természet szeretetét, valószínűleg ezért is hagyja otthon mobilját, így teljesen átadva magát hobbijának. Mint kiderül, ez végzetes hiba, hiszen egy rossz mozdulatnál leesik egy keskeny szakadékba, és egy zuhanó kő odaszorítja kezét a sziklafalhoz. Innentől kezdődik öt napos kálváriája, amint elszigetelve mindenkitől, az összes létező módon megpróbálja kiszabadítani magát, végül egy hatalmas áldozat árán sikerrel járva.

„Danny (a rendező) arra bíztatott, hogy próbáljak olyan helyzeteket gyakorolni, amelyek arra kényszerítenek, hogy másképpen játsszak. Itt volt ez a film, amelyben a főszereplő végig egyetlen szűk helyszínen van, Danny pedig az a típusú rendező, aki szeret szórakoztatni, szóval egyszerre kellett egy dinamikus, de drámai és emellett szórakoztató filmet készíteni.” – meséli a nehézségeket Franco. Úgy látszik a tanács hasznosnak bizonyult, de az segíthetett még inkább a karakter tökéletes megformálásában, hogy élőben találkozhatott Aron Ralstonnal. Az igazi hegymászónál anno egy videokamera és egy fényképezőgép is volt, amelyekkel dokumentálta napjait, illetve amikor már azt hitte eljön a vég, családtagjainak is üzent rajta keresztül. Ezeket a felvételeket eddig csak keveseknek mutatta meg, azonban a film elkészítése előtt Franco is láthatta őket. „Az, hogy megmutatta ezeket a felvételeket, a legnagyobb dolog volt, amit színészként kaphattam tőle. Rendkívül erőteljesek. Megrázó volt látni egy embert, aki elfogadta azt, hogy meg fog halni.”

One-man show

Danny Boyle repertoárjában olyan filmek szerepelnek, mint kultuszfilmmé nőtt Trainspotting, a zombis filmek egyik mérföldkövének számító 28 nappal később, az egyedi hangvételű Napfény című sci-fi, illetve a 2008-as Oscar gálán taroló Gettómilliomos. Eddig az egyszemélyes életrajzi dráma hiányzott a palettáról, de a 127 órával pótolta ezt a hiányosságot és egy hihetetlenül megrázó, de mégis emberközeli drámát sikerült készítenie. A naturalizmus, amellyel minden apró részlethez nyúl a rendező (a kifröccsenő nyáltól kezdve az olykor gyarló gondolatokig és képzelgésekig) még jobban elhiteti a nézővel, hogy itt nem holmi epikus hős felemelkedésének vagyunk szemtanúi, hanem egy teljesen átlagos, mindennapi ember tortúrájának. Végig teljesen együtt érzünk Aronnal és azon gondolkodunk: én is lehetnék ott. Amitől mégis hőstörténet lesz a filmből, az az elemi élni akarás és a legnehezebb pillanatokban is mindent átható optimizmus, amivel – ha átvitt értelemben is – de köveket lehet mozgatni. 

A helyzetet súlyosbítandó paródia készült az Alkonyat első részéből, amit most már DVD-n is megvásárolhatnak a műfaj rajongói. Erősen szubjektív beszámoló következik.

Hollywoodban az a jó, hogy öngerjesztően működik. Ha egy történet sikeres és felkapott lesz, akkor egész biztosan készül belőle jobb esetben egy, ha a jóisten szadista hangulatban ébred, akkor akár több részes paródia is. Így volt ez a Sikoly, Tudom mit tettél tavaly nyáron, Kör tinihorror-szentháromsággal is annak idején. Az agyatlan kifigurázások számolatlanul özönlöttek, mi pedig – tegyük a szívünkre a kezünket – egészen biztosan láttunk legalább egyet ezek közül. A kommersz horror éppen lecsengőben van, most a vámpírláz a trendi, melynek zászlóshajója egyértelműen az Alkonyat franchise, a farvízen a True Blooddal és a Vámpírnaplókkal. Muszáj volt hát sodródni az árral és a legmagasabb hullámot meglovagolni, így készülhetett el a Vampires Suck, vagy magyarul a Vámpíros film. Ez utóbbitól viszont tartózkodni fogok, már csak azért is, mert amíg el nem kezdtem nézni a DVD-t, meggyőződésem volt, hogy az angol cím sztratoszférai magasságokban szárnyaló szóviccében elsütötték az összes puskaporukat a készítők, legalábbis ami a poénokat illeti. Gyorsan megnéztem a filmfanatikusok hőmérőjeként szolgáló imdb-t, de a 3,3-as pontszám is engem látszott alátámasztani. Az a tudat boldogított, hogy a hasonló agymenéseket nem szokták bő lére ereszteni, ez is tokkal vonóval 80 perc csupán – Isten tartsa meg a jó szokásukat.

A történetet gondolom nem kell bemutatni senkinek, végig a Twilight első könyvének nyomvonalán halad, de akinek mégis, azoknak címszavakban: falusi zárkózott csaj, székrekedéses tekintetű szexi vámpírsrác, mellékszálon vérfarkas fiú és az ő kis szerelmi háromszögük. Nos, annyira borzasztó nem volt, mint amire számítottam, néhány poénnál hangosan fel is röhögtem, bár azért ezek száma inkább az 5 felé konvergál. Akár még azt is el tudom képzelni, hogy háttértévézésnek jó szórakozás lehet. Mondjuk keresztrejtvényfejtés közben, mikor felnéz az ember – hogy mi lehet a „naplemente” más szóval, 8 betű – akár még el is csíphet egy jobb jelenetet. Ha valamiért, akkor azért mindenképpen érdemes megnézni a filmet, hogy ráébredjünk: a Bella karakterét alakító Jenn Proske konkrétan jobban játszik karikírozva, mint a Xanax-reklámarcnak beillő Kristen Stewart az eredeti filmekben valaha is tette. Nem ez lesz a legjobb paródia, amit valaha láttunk, de én jobban szórakoztam, mint az Alkonyat filmeken, amelyeknél egy tömegszerencsétlenség helyszínén is vidámabb a hangulat. Hogy némi komolyságot is csempésszek a sorok közé, több volt a potenciál a paródia lehetőségében, mint amennyit kihasználtak végül. Ritkán lép túl az altesti poénokon és szóvicceken a film humora, de néhány helyzetkomikum valóban jól sikerült. Akik komolyan azt tervezik, hogy megvásárolják a DVD-t, azok kedvéért álljon itt: az extrákkal nem kényeztettek el bennünket, a mozi előzetesét, egy baki parádét és a kimaradt jeleneteket kapjuk a pénzünkért.

Időközben már a legjobb drámai színésznőnek járó Golden Globe-ot is bezsebelte Natalie Portman A fekete hattyúban nyújtott alakításáért, mely a művészi tökéletességhez vezető meghasonulásról és önmagával vívott ego harcról szól.

Út a Tó felé

Darren Aronofsky azon kevés rendezők közé tartozik Hollywoodban, akiknek ötletei és az az egyedi látásmód ahogy nyúl hozzájuk, garancia arra, hogy szívig hatoljon az üzenet. Ott aztán vagy dobogtat vagy szorongat, esetleg kifacsar és üresen visszadob, de hidegen egész biztosan nem hagyja. A tökéletesség koronáját azonban ezzel a filmmel tette fel életművére, kiszemezve eddigi alkotásainak erősségeit és összeillesztve őket egy eklektikus, de mégis eredeti egésszé. A Black Swan-hoz hasonlóan már első szerzői filmje, a Pi is a pszichothriller és a mániákus-paranoia vonalán haladt és bár jó kritikai visszhangot kapott, de a kis költségvetés és a homályos mondanivaló miatt megmaradt az „igéretes rendező első szárnybontogatása” skatulyában. Nem úgy, mint a hamar kultuszfilm státuszba emelkedett és a tinik köreiben még Jared Letot is ikonná emelő Rekviem egy álomért, amely már világszerte is egyöntetűen kiváló fogadtatást kapott, bár a mozipénztáraknál ez kezdetben nem látszott meg. Aronofsky szinte biztosra ment a témaválasztással, hiszen az aktuális és viszonylag egyszerű üzenetű drogok kontra fiatalokról szóló drámával – ráadásul azzal a speciális operatőri munkával és vágásokkal, amely a rendező sajátja – nem lehetett mellé lőni. Valószínűleg ez lenne az a pillanat bármely rendező karrierjében, amikor eleget tett le ahhoz az asztalra, hogy valami nagy bevétellel kecsegtető blockbustert készítsen, de némileg meglepő módon ő mégis tovább egyensúlyozott a művészfilm és közönségfilm közti vékony határvonalon. Ezen az úton haladva cirka hat év múlva meg is született A forrás című évezredeken átívelő szerelmi eposz Hugh Jackmannel és Rachel Weisszel, melynek gyönyörű, néhol már-már giccses látványvilága és az „örök szerelem” mítosza mögött jóval súlyosabb mondanivaló is rejtőzik. Valószínűleg pont a legnagyobb erénye okozta egyben a bukását is a filmnek, hiszen a három idősíkban játszódó, nehezen emészthető történet nem vonzotta a nagyközönséget a mozikba, így hiába a megosztó szakmai vélemény, anyagilag elhasalt a film. 2008-ban viszont szó sem volt már ilyenről; A pankrátor a rehabilitált Mickey Rourke-kal a főszerepben minden téren tarolt, és azt rebesgették, hogy jó eséllyel indul majd az Oscar-díjért is (legjobb férfi főszereplő, legjobb női mellékszereplő). Ugyan az Akadémia elismerése nem lett meg, de egy rakás egyéb díjat bezsebelt, így már az a mozikedvelő is megismerhette Darren Aronofsky nevét, aki eddig egy sötét barlangban Bud Spencer filmeket vett magához szellemi táplálék gyanánt.

A hattyú…

E fentiek ismeretében áll össze A fekete hattyú egésszé. Aronofsky mintha mindegyikből kivette volna a tökéletes részeket és újra összegyúrta volna őket, szívét-lelkét beleadva. A Pi kissé nyomasztó lélektana, a Requiem hallucinációi és a gyors vágások, A pankrátor emberközelisége és már-már dokumentarista jellegű kameramozgása, és A forrás szenvedélye alkotják a film összetevőit.

A Natalie Portman alakította balerina a nagy presztízsű New York-i balett Hattyúk tavaelőadásába próbál bekerülni. Ahogy az elhangzik a filmben is: túlságosan tiszta és ártatlan, ami ugyan tökéletessé teszi a fehér hattyú eljátszásához, de a gonosz fekete hattyú megtestesítése nem fakad belülről, több káosz, spontánság és szenvedély kell. Innentől indul a saját egójában már-már skizofréniába hajló utazás, melyben a szemünk láttára érik Portman kisasszony nővé. Tény, a színészi képességeit eddig sem vontuk kétségbe, de általában sterilen és túl feszesen játszott, amiről persze a neki írt szerepek is tehetnek. Aronofsky azonban nem a levegőbe beszélt mikor azt nyilatkozta, ő szeretné elvenni Natalie ártatlanságát a vásznon. És sikerült is neki! Bár kellett ehhez francia sármjával és temperamentumával az a Vincent Cassel, aki hazaküldi maszturbálni, vagy a vadóc és bohém Mila Kunisszal folytatott leszbikus jelenet is.

…és halála

A fekete hattyú a művész tökéletességéről és az afelé vezető útról szól, melyben a személyiséget apró darabokra kell lebontani és újra összerakni ahhoz, hogy létrejöjjön a hibátlan alakítás. A tánc így is az egyik legnehezebb önkifejezési eszköz, hiszen az alkotó és az alkotás egy és ugyanaz, így nem ritka, hogy a tökéletes létrehozásához kissé meg kell halni belül. Natalie Portman pedig „sikerrel” jár.

Russel Crowe ezúttal a mindennapi hős szerepét magára vállalva próbálja kiszabadítani asszonyát a börtönből. Megunhatatlan történet, de ezúttal más szemüvegen át követhetjük végig a kálváriát.

A börtönből szök(tet)ős zsáner egyszerűen kimeríthetetlen ötletforrást nyújt a filmkészítőknek. Az akár erkölcsileg akár törvényileg igazságtalanul elvett szabadság visszanyerésére mindig kíváncsi lesz a néző, hiszen az elmaradhatatlan, felszabadító katarzis biztosan bekövetkezik a film végén. Helyre áll a rend, mindenki boldog. Ezt alátámasztandó, például egyéb érdemei mellett nem véletlenül a Remény rabjai az regnál már évek óta a felhasználók szerint az imdb.com netes filmadatbázis trónján, ezzel gyakorlatilag kijelentve, hogy a tömegízlés szerint ez minden idők legjobb filmje eddig. A tavalyi Törvénytisztelő polgárban is A következő 3 naphoz hasonlóan az előre megtervezett és mérnöki pontossággal kidolgozott börtönből kijutás volt a történet középpontjában, azonban előbbinél sokkal feszesebb tempóban, élvezhetőbben. De nem rohanok ennyire előre, lássuk a sztorit.

Brennanék átlagcsaládnak számítanak. Egy napon Lara (Elizabeth Banks) heves vitába keveredik egy vacsora során a főnökével, majd elhagyja az éttermet. Másnap a reggeli készülődés közben a családra ront a rendőrség, Larát a főnöke meggyilkolásával vádolják, majd börtönbe zárják. A férje, John (Russel Crowe) eltökéli, hogy mindenáron kiszabadítja ártatlan feleségét a fegyházból és ehhez egy immár többször szökött ex-fegyenc segítségét kéri (Liam Neeson). Mivel – ahogy nagy bölcsességgel kijelentik – „minden börtönnek van egy kulcsa”, John megkezdi A szökés című sorozatba illő szabadító-misszió tervezését (bár itt tetkó nincs), valamint a későbbi külföldre menekülés részleteit is kidolgozza. Innentől már csak maga a kivitelezés van hátra, amelynek kimenetele nem lehet kérdéses a tapasztalt filmkedvelőknek. „Érdekes volt ezt a szerepet játszani. Johnon egyre jobban elhatalmasodik a kétségbeesés, és ezzel együtt a tenni akarás. Az egész szöktetést azért teszi, mert szereti a feleségét. De ahhoz, hogy sikerüljön, azzá kell válnia, akit a felesége már nem tud szeretni többé.” – meséli karakteréről Crowe.

A mozi alapötlete egy 2007-es francia Pour Elle című filmre támaszkodik, amelyben a rendező szándéka szerint azt mutatják meg, ahogyan egy mindennapi fickó az igazságérzetétől és szeretetétől vezérelve emberfeletti erőfeszítéseket tesz azért, hogy feleségét kihozza a börtönből. Nos, az eddig csak sorozatokat rendező – bár kétségtelenül több remek filmforgatókönyvet jegyző – Paul Haggisnek ezt a lerágott csontnak tekinthető sztorit sikerült remakelnie, aminek témájával nem is lenne semmi probléma. Azonban az egyszeri, esendő ember viszontagságai és – urambocsá’ – szerencsétlenkedései egy akkora volumenű dolog kapcsán, mint egy menekülés tető alá hozása, csak akkor lesz érdekes, ha sikerül megragadni a drámát az emberi végén. Itt is inkább ez volt a cél, hiszen a micheal scofield-i értelemben vett végletekig kidolgozott és a manipulációval sem fukarkadó szökési-eposzt úgysem tudná megismételni. Más kérdés, hogy nem igazán sikerült megcsípni a drámai hangvételt annyira, hogy komolyan vehető legyen. Ettől függetlenül egyszeri nézésre kellemes szórakozás lehet a hasonló történetek kedvelőinek, hiszen Russel Crowe jelenleg van akkora formátumú színész, hogy szinte bármilyen filmet el tud vinni a hátán, kiemelve ezzel a középszerből, élvezhetővé téve azt.

Abszurd és véget nem érő poénokkal védekezhetünk a januári fagy ellen, ha a Pancser Police inkompetens rendőrpárosának történetét választjuk DVD-n.

Egészen biztosan sokak számára ismerős baráti összejövetelekről vagy házibulik alkoholgőzös hajnali véghajráiról az a fáradt, de egyben közléskényszeres állapot, mikor számolatlanul, de még inkább minőségre való tekintet nélkül özönlenek a poénok. Nélkülözhetetlen ehhez egy véleményvezér, aki állhatatos lelkesedéssel bombázza közönségét a rosszabbnál-rosszabb viccekkel, és bár kezdetben az ember próbálja felvértezni magát a marhaság-ostrom ellen, rendszerint az este végére megmenekülő néhány agysejt feladja a harcot. Ilyenkor már akarva-akaratlanul minden hülyeségen tudunk röhögni, még ha érezzük is, hogy másnap ez egy mosolyt sem biztos, hogy megérne.

A Pancser Police pont ilyen poénoffenzíva a néző humorérzéke ellen, ahol a film haladtával elmosódik már az, ki milyen fajta tréfákat kedvel és egyszerűen az összes agymenést kénytelen befogadni. Persze ez a vicc dömping nem véletlen, hiszen a rendező – és részben forgatókönyvíró – Adam McKay a Saturday Night Live című amerikai szórakoztató műsor mellől pártolt a filmkészítéshez. A papírtologató irodakukacokból a város legmenőbb bűnüldözőivé váló zsaruk történetén azonban meg is látszik ez. Hivatalosan a műfaj akcióvígjáték, és mind az akció (autós üldözés, lövöldözés, robbanás) mind a vígjáték elemei jelen is vannak, ám sok esetben a történet szempontjából teljesen lényegtelen és oda nem tartozó poénokkal traktálnak minket, ami kissé kizökkenti az embert az amúgy egyszerű sztori követéséből. Ebből is látszik, hogy a tisztább vonalvezetés helyett inkább egy esztrád műsorba illő geg-áradatot szerettek volna formába önteni és egy történetre felfűzni, több-kevesebb sikerrel.

Samuel L. Jackson és Dwayne „The Rock” Johnson a két tökös sztárzsaru szerepében nagyon jó, kár, hogy mindössze tíz percet kaptak a vásznon, mert ezt a fajta nagyképű műmájerkedésüket még elnéztük volna tovább is. Will Ferrel remek komikusi vénával van megáldva, őt még rengeteg hasonló vígjátékban szeretnénk látni, viszont Mark Wahlberg érdekes döntés volt erre a szerepre. Sokszor mintha önmaga karikatúrájába fordulna át merevségével, amitől a rá írt viccek nem is ütnek akkorát. Bár ezt egy buddy-movienak (két ellentétes személyiségű haver konfliktusai és kalandjai) szánták a készítők, a két főhős között nem igazán működik a kémia úgy, mint mondjuk a Halálos Fegyver egyes részeiben vagy a Bad Boys-ban tette. Ettől függetlenül élvezhető így is a főszereplők szerencsétlenkedése, és a jópofa rendőrfőnök szerepében remeklő Michael Keaton (bizony, Tim Burton első Batmanje), valamint a gyönyörű Eva Mendes is hozzáad az élményhez a sok abszurditás közepette.

És ha már külön kiemeltem Micheal Keatont, akkor fontos megemlíteni, hogy a január végén érkező DVD-n az extrák között egy kisfilm is készült vele, a filmbéli ütközések és robbanásokról szóló összeállítás és az elmaradhatatlan kimaradt jelenetek mellett.

Bruce Willis még mindig kemény, mint a faláb. Na nem csak pejoratív értelemben, hiszen az ex-CIA-s ügynök és csapata, hajlott koruk ellenére simán leiskolázzák a cég jelenlegi zöldfülűit. Könnyed nyári akciózás – télre időzítve.

Ha két hónapja azt írtuk a The Expendables-ről, hogy Stallone az akciófilmek nagy öregeit újra maga köré gyűjtötte és rehabilitálta, akkor a RED esetében inkább az Arany Alkony Nyugdíjas Otthon akció-szakkörének éves előadásáról van szó. Az évek és a rutin…– bólogatnánk szájbiggyesztve, ha csupán egy szimpla bosszúállós-rendet vágós hakni lenne, azonban a filmet átitatja a feel good érzés. Mindez sejteti, hogy a forgatáson remekül érezték magukat a színészek. Ebben az is közrejátszhat, hogy a szakmában neves Warren Ellis tollából megjelent, eredetileg három részes képregény történetétől jelentősen eltér a mozi. Robert Schwentke rendező ugyanis az eredeti sztorit átdolgozva egy akció-vígjátékot szeretett volna készíteni. „Ez a kezdetektől fogva egy nagyratörő filmötlet volt. Van, aki szerint akciófilm, mások szerint vígjáték, megint mások romantikus vígjátéknak mondanák. Pont az a jó benne, hogy úgy szövődik a történet, hogy mindenki megtalálja a számára érdekeset benne.” – próbálja kategorizálni Bruce Willis is a műfajt, egy interjú során.

A kissé klisés, ám mégis szórakoztatóan mesélt történet szerint Frank Moses (Willis) egy visszavonult CIA különleges ügynököt alakít, aki magányosan próbálja tengetni az átlagemberek mindennapi életét, miközben társtalanságát orvosolandó Sarah-val, egy ügyfélszolgálatos lánnyal (Mary-Louise Parker) rendszeresen beszélget telefonon keresztül. Egyik éjszaka a CIA kommandót küld Frank nyakára, hogy végleg elhallgattassák, mivel túl sokat tud egy több évtizeddel ezelőtti mészárlásba torkolló titkos küldetésről. Persze ő sem puszira kapta a CIA-s kitűzőjét anno – mi több, a legjobb volt a szakmájában – hamar leszereli a támadókat, és felmarkolva nőjét, beleveti magát a szálak kibogozásába, melyek a legfelsőbb körök felé látszanak vezetni. Időközben segítségére sietnek a szintén nyugdíjazott egykori kém-matuzsálemek; Frank egykori mestere Joe (Morgan Freeman), a paranoiás és drogoktól szétcsúszott Marvin (John Malkovich) illetve a felvágott nyelvű, de hűvös Victoria (Helen Mirren). A másik oldalon a céghez – egyelőre – hűséges, feltörekvő ügynök szerepében az a Karl Urban áll, aki a Gyűrűk Ura Éomerjeként vagy a Star Trek dokijaként lehet ismerős a mozirajongóknak. „A film forgatása során emlékezetes dolog történt.” – meséli Willis - „Egyszerűen elkezdtek feltűnni színészek úgy, hogy senki nem hívta őket, napról napra többen. Nem tudtunk nekik nemet mondani…mintha karácsony lett volna!”

A műfajt tényleg nehéz egyértelműen belőni, de a receptben egész biztosan megtalálható egy rész a Bourne trilógia összeesküvés-elméletes ügynök-sagajából, egy adag a Szupercsapat lazán előadott küldetéseiből és csapatjátékából, valamint egy csipetnyi a már emlegetett Expendables tesztoszteronszagú keménykedéséből. A rendező szándéka szerint vígjátékként valóban jobban szuperál a RED, hiszen az akciójeleneteket ugyan nem felejtették ki, egy-két kivételt leszámítva mégsem durrannak akkorát, hogy utólag is emlékezzünk rá. Ezzel viszont nincs is probléma, hiszen látszik, hogy nem veszi magát komolyan a film sem. A nyugdíjas ex-ügynökök kommunáját egyszerre lengi körül a rutinból adódó profizmus, a lazaság és az „öreg vagyok én már ehhez” mentalitás egyvelege. Willis hozza a tőle megszokott kőkemény zsaru-figurát, akitől még mindig nem szívesen mernénk poénból fésűt kérni, Malkovich egyszerűen briliáns a minden bokorban rémet látó, bohém veterán szerepében és a Nancy ül a fűben (Weeds) sorozatból ismert Mary-Louise Parker is magabiztosan birkózik meg a karakterével.

Annak ellenére, hogy nem augusztust írunk, azt kell, hogy mondjam, hogy a RED egy igazi nyári, felhőtlen és könnyed popcorn film, remek szereposztással, melyről biztosan mi is egy Bruce Willis-es mosollyal a szájszegletben lépünk ki a moziból.

Immár 13 éve, hogy Ben Affleck a Good Will Hunting forgatókönyvéért megosztott Oscar-díjat kapott képességeit elismerendő. A rossz nyelvek mégis azt rebesgették első rendezése, a Hideg nyomon (Gone baby gone) esetében, hogy ugyan elsült a kapanyél, sikerült összehoznia egy jó filmet, ám óriási kérdőjelek lebegtek a következő munkájának sikere felett. Nos, határozottan állíthatom, hogy fricskát adott az összes kétkedőnek és egy remek heist (vagyis rablásos) filmet tett le az asztalra, amely után kezd körvonalazódni, hogy rendezőként tán még nagyobb sikerre hivatott, mint amit színészként valaha is elérhetne.
Charlestown, Boston, Massachusetts. A rablások fővárosa – legalábbis a film eleji felirat szerint. A nagyrészt ír származású amerikaiak által lakott városrészben pontosan a fent említett iparágat űzi Doug MacRay (Ben Affleck) és bandája, ráadásul szervezetten és abszolút profi szinten, mértani pontossággal kivitelezve. Egy bankrablás után azonban Doug közelebbi kapcsolatba kerül az egyik hölgy alkalmazottal, Claire-rel (Rebecca Hall) – pont azzal az eggyel, akinek lehetősége lenne nyomra vezetni az FBI-t. Ugyan az utcagyerekből balhés keményfiúvá avanzsált, agresszív Coughlin (Jeremy Renner) – nem mellesleg a ’legjobb barát’ cím birtokosa – erősködik, hogy ne álljanak le a melóval, Doug azonban új életet kezdene immár az imádott nővel, távol az egyszerre szeretett és gyűlölt várostól. Ahogy az azonban lenni szokott a legtöbb heist filmben, még egy utolsó nagy hepajt be kell vállalniuk, mivel a helyi keresztapa szerepében tetszelgő fejes megfenyegeti főhősünket. „A rablás mellett szerintem érdekesebb, hogy ez a film egy srácról szól, aki meg akarja változtatni az életét. A szüleitől örökölt élettől szeretne elszakadni, illetve a várostól, ahol nem érzi jól magát többé.” – meséli Affleck a filmről.

Amitől túllép a film az egyszerű rabló-pandúr közhelyen, az a remek arányban adagolt dráma, krimi és akció trio. Ha épp nem egy autósüldözést, egy rablás kivitelezését vagy lövöldözést nézünk, akkor sem ül le a film, végig izgalmas és pörgős marad. Ebből látszik, hogy Affleck a drámai szálakhoz is kiválóan ért; mind a szereplők egymás közti viszonya, mind az az egyedi hangulatú, ír közeg, ahol a történet játszódik, magában foglal egy keveset az olasz maffia szervezettségéből és az angol hulliganizmusból, létrehozva egy lényegileg betyárbecsületre épülő alvilágot Boston szívében. Affleck így emlékezik vissza a városra, ahol felnőtt: „ A ’80-as és ’90-es években egy iratlan szabály volt érvényben ezen a környéken, úgy hívták, hogy a Csend Törvénye. Lelőhettél bárkit fényes nappal az utca közepén, akkor sem tanúskodott ellened senki. Eléggé veszélyes hely, de a közösség nagyon összetartó.” A tiszavirág életű, de itthon is vetített Donelly klán című sorozatra emlékeztetet a Tolvajok városa, legalábbis a hangulatát tekintve mindenképpen. A formátuma viszont – több külhoni és itthoni újságíró kollega egybehangzó véleménye szerint – a Szemtől szemben című klasszikusra hasonlít, ugyanis mindkét filmben a bűnöző kontra rendőr párharc kerül a középpontba, górcső alá véve a motivációkat és az életszemléletet. Ám míg a De Niro-Pacino kettős esetén az emlékezetes kávézós jelenet után kiderül, hogy a belső indítékok nem is különböznek annyira, addig ebben a filmben csak az egyik oldal hátterét ismertetik meg velünk, az FBI ügynök karaktere (Jon Hamm) kissé súlytalan marad.

A színészi játékról annyit, hogy számomra Jeremy Renner elvitte a showt. A korábban azombis 28 héttel később című filmben, illetve a tavalyi Oscar gálán taroló A bombák földjében is főszereplő színész tökéletesen hozza az öntörvényű, a barátságot vértestvérségként kezelő, már ecsetelt ír nehézfiút, külön rátéve egy lapáttal az alakításra azzal, hogy talán neki sikerült egyedül hihetően elsajátítania az ír akcentust. Pozitív színfolt Blake Lively játéka is a feslett erkölcsű, drogfüggő ex-szerető szerepében. A többiekkel sincs semmi probléma, az elvárható szintet mindegyikük bőven megüti.

Ben Affleck véleményem szerint sosem emelkedett ki képességeivel az átlagos hollywoodi sztárok dömpingjéből, azonban úgy látszik, rendezőként többre hivatott. Elsőre is sikeres filmet készített, másodikra viszont egy zsánerfilmhez tudott úgy nyúlni, hogy hiába láttuk már külön-külön az összes fordulatot más mozikban, ilyen gördülékenyen és egységesen levezényelni a Tolvajok városát, értő rendezőre vall.

Anno a Tarantino-Rodriguez vértestvérek dupla múltidéző matinéjának szünetében, ál-trailerként láthatta először a nagyérdemű a Machete-t. Akkor mindenkinek megemelkedett a pulzusszáma; bosszúállós, kaszabolós-robbanásos gagyi akció, kell-kell, pláne a kötelező rosszarcú mexikóival a főszerepben.

Ami azonban működött 2 percben, az másfél órában kevésbé akar.

Robert Rodrigueztől persze nem vár mást az ember, hiszen a tökös texasi cowboy imidzsből nem tudna kivetkőzni és a képregényíró múlt is egyértelműen látszik filmjei képi világán, de nem is arról van szó, hogy ezeket el kéne hagynia. Egyszerűen csak tud ő ennél jobbat is. Nem szeretnék a Mariachi-trilógiával példálozni, mert az már a kultikus státuszba emelkedett – eddigi – főműnek számít és nem célszerű mindent a személyes legjobbhoz mérni. A Sin Cityvel szintén nem, mert a hangulat, a történet és a világ ott Frank Miller érdeme. Ám ha már az exploitation filmek reneszánszának da Vinci szerepében akar tetszelegni, akkor inkább a Grindhouse: Terrorbolygó vonalat kellene követnie, mert az minden hibájával együtt élvezhetőbb volt, mint a Machete.

A történettel ilyen szempontból itt sincsen baj, a mexikói bevándorlók kontra redneck amerikaiak állandó toposz,még hihető is a körítés. A veretős darabolások, a kilógó belek és egyéb „szimpla” akciójelenetek szintén a helyükön vannak, a végére még el is hiszi az ember, hogy a macséta jobb cucc bármilyen stukkernél. A karakterek kidolgozottak annyira, amennyit megkíván a sztori; Danny Trejo a macsó keményfiú, Michelle Rodriguez a szabadságharcos keménycsaj, Jessica Alba a bevándorlási hivatal feltörekvő, de igazságérzettől nem mentes eye-candyje. A főgonosz szerepekben Robert de Niro a redneck kormányzó – furcsa, de a legrosszabb talán a játéka saját magához képest -, a gumiarcú jóllakott napközis Steven Segal, illetve a határőrködő, rehabilitált Don Johnson. A futottak még kategóriában Lindsay Lohan és talán a legfaszább szerepben játszó – és abban kiteljesedni is képes – Ceech Marin pádre.

A legjobban azonban az gátolja az idilli elmerülést, ami pont a film apropója lenne. Exploitation ide, ’70-es tékafilmek oda, Rodriguez elkövette azt a hibát, hogy egy duplán gagyi filmet csinált. A zsánernek alapvető jellemzői persze az alacsony költségvetésből fakadó béna megvalósítás, botrányos színészi játék, sok vér, a legváltozatosabb módokon való öldöklés, csöcsök, szex, és a keménykedő szövegek. Pontosan ilyen film a tavalyi Run!Bitch!Run!, ami akkor már jóval hitelesebben adja vissza a kívánt hangulatot. A macsétásnál ezzel szemben minden egyes direkt gyatrább fordulatnál, ócskább poénnál, vagy avétosabb jelenetnél mintha egy kikacsintást tennének a készítők: - Igen, tudjuk, hogy szar, de direkt ilyen ám!

Muszáj párhuzamot vonnom az Expendables-zel, hiszen nem titkoltan az is egy régi zsánerhez nyúl vissza, ám teszi mindezt abban a hangnemben, mely a néző számára ismert és hozzá tartozó hihetetlenségével együtt mégis végig élvezhető.  Rodriguez a Machete esetében pontosan ezt a hangnemet nem találta meg.

Akik anno John McClane vérfoltos trikóját és Van Damme tüdőig húzott gatyáját csodálták az ezerarcú Steven Segal-i tekintettel, és néha megpróbálkoztak a Rambo féle ajak lebiggyesztéssel, azok valószínűleg pontosan érzik mitől tökéletes az Expendables.

Stallone egy olyan old school, tesztoszteron szagú korlenyomatot hozott létre, amely méltán idézi a ’80-as évek macsó, kellően hímsoviniszta hőseit, az egyszemélyes bosszúhadjáratokat és a rajzszög egyszerűségű történeteket. Nincs ezzel baj, az akciófilmet nem elsősorban a sztorinak kell elvinnie – bár az utóbbi időben a Bourne-féle vonal érvényesült az igényes és fordulatos történetvezetéssel, karakterdrámával. Ha tökös akciófilm kell, akkor bizony a kevesebb néha több; bőven elég egy x ország y diktátora, aki sanyargatja a népet, egy nő, akit meg kell menteni, meg egy rakás arctalan katona, aztán pöröghet a bodycount. A „menstük meg a megszállt irodaházból a feleségünket” és a „nyírjunk ki mindenkit Afghanisztánban” séma sem volt sokkal bonyolultabb. Az alap harcos típusok mind jelen vannak: harcművész, nehézfegyverek, kések, pisztolyok – mindez a nézők változatos halálnemekre való igényét kielégítve. És a végtagok szakadnak, a fejek robbannak, a vér fröcsög, az ütéseknek van súlya, mi pedig gyermeki lelkesedéssel, maximum adrenalinnal ülünk a vászon előtt – pedig nincs kérdés, hogy ki fog nyerni a végén. Nem kellenek kimerítő háttérsztorik a szereplőkről, ki honnan jött, merre tart az életében, milyen lelki gondokkal küzd, nem életrajzi dráma ez, hanem egy rocknroll akciófilm! Az elmaradhatatlan badass egysoros poénok remekül ülnek, és a film sem veszi túl komolyan magát. Mint a gimi utáni kocsmázásnál, egymást húzzák a srácok, de utána azért vállt vállnak vetve gyűrik le az ellenséget.

Ennyiről kell szólnia egy ilyen filmnek, nem többről.

Barney Ross: What the hell's he doing? 
Lee Christmas: Hanging a pirate. 
Barney Ross: Don't be ridiculous. Gunnar! What are you doing? 
Gunnar Jensen: Hanging a pirate. 
Toll Road: That's seriously demented.

Stallone a Rambo-rehabilitáció után újra megcsinálta, amihez rendkívül ért, és úgy néz ki, hogy közmegelégedésre tette ezt, méltó emlékművet állítva egy egész korszakot meghatározó zsánernek. Az aggasztó az, hogy objektíven szemlélve szép dolog, hogy a nagy öregek összeálltak még egy utolsó húsdarálásra, de ki veszi majd át a stafétát, ha végképp leáldozik a csillaguk?! Kétségünk ne legyen, lesz az Expendables-nek folytatása, remélhetőleg a népakaratot is figyelembe véve Van Damme-al és Segallal, de hogy a következő tíz évben ki lehet majd hasonló ikonja az akciófilmeknek az egyelőre rejtély.