A sci-fi műfaj már-már klasszikusának számító Philip K. Dick egy újabb műve került filmszalagra, melyben a sors és a szabad akarat örök ellentéte feszül egymásnak a vásznon.
Lassan Philip K. Dick hivatalosan is megkaphatná posztumusz a legtöbbet adaptált író címet Hollywoodban, legalábbis a műfajon belül mindenképp. A sokszor drogos – és állítása szerint nem drogos – víziók által gyötört szerző a modernkori sci-fi irodalom megkerülhetetlen sarokköve lett, és ezt a tényt az utóbbi húsz évben az álomgyár is felfedezte magának. Az azért nem teljesen egyértelmű miért csak ilyen későn, hiszen már 1982-ben elkészült minden idők egyik legjobb science-fiction-je, a Szárnyas Fejvadász, amely elsőként nyúlt a mester egyik művéhez (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?). Bár az azóta kultikus státuszba emelkedett film, mind kritikailag, mind a közönség köreiben sikeres volt, és nimbusza az évek folyamán csak nőtt, mégsem készült új PKD adaptáció egészen a ’90-es évekig. Igaz, akkor egy csapásra elindult egy hullám, és kezdetben gyengébb (a Total Recall – Az emlékmást leszámítva), ám az utóbbi évtizedben jobbnál-jobb feldolgozások készültek.
Érdekesség, hogy bár a maga 50 regényével termékeny írónak számít, a filmesek mégis inkább a novelláit részesítették előnyben. Valószínűleg közérthetőségük miatt könnyebben fogyaszthatóak és a terjedelmük is kevesebb teret ad arra, hogy túlságosan elmélyüljön és szövevényessé váljon a mondanivalójuk. Nincs ez másképp a hasonló című (egész pontosan Helyreigazító csoport) novellát alapul vevő Sorsügynökséggel sem. Philip K. Dick mindig szívesen játszott az alternatív világokkal vagy boncolgatta a valóság és illúzió közti paraszthajszálnyi különbséget, de jelen esetben rátett még egy lapáttal, és megspékelte egy erőteljes fatalista fennhanggal is a sztorit. Na de, hogy érthetőbb legyen: David Norris (Matt Damon) feltörekvő fiatal szenátorjelölt, aki favoritként indul a posztért, de egy kisebb blamázs miatt az utolsó pillanatban elveszti a választást, ám pont ezen az estén ismerkedik meg Elise-szel (Emily Blunt). Természetesen a rövid találkozásból rögtön szerelem lesz első látásra, azonban közbeszól a nagybetűs Sors. Ez a sors jelen esetben több ügynökkel is rendelkezik, akik menő öltönyökben és kalapokban járkálnak, az ajtókat úgy használják, mintha térkapuk lennének és a városon belül bárhova eljutnak pillanatok alatt. Sűrűn emlegetik a szintén nagybetűs Tervet és azon munkálkodnak, hogy senki ne térjen el ettől. Ha valaki mégis, akkor gyorsan korrigálnak, ami visszazökkenti alanyukat az előre megírt útjára. Hogy minden sorsszerűen halad-e, azt a folyton magukkal hurcolt, legalábbis egy részecskegyorsító kapcsolási rajzának tűnő könyvben ellenőrizgetik. Nos, a könyv azt mondja David és Emily nem lehetnek együtt, felesleges is próbálkozniuk, mert szétválasztják őket, és soha többé nem fognak találkozni, nincs mit tenni. Vagy esetleg mégis…?
Igen, úgy néz ki, ugyanis a sorsunk nincs is annyira kö(nyv)be vésve, mint amennyire a film alapján gondoltuk volna. Lényegileg egy szórakoztató kampányfilmet követhetünk végig, aminek utolsó kockáin akár a magasztos „szabad akarat” villódzó felirata is állhatna. A túlzottan hollywoodira sikerült lezárás azonban abszolút nem zavaró és nem ront az élményen, hiszen – mint a legtöbb PKD történet – nem is feltétlen az elmesélt sztori, hanem annál inkább az általa felvetett kérdések az igazán érdekesek. A Szárnyas fejvadász sem azért válhatott klasszikussá, mert egy jövőbéli noiros világban egy zsaru androidokat üldöz, hanem az olyan feldobott labdák miatt, minthogy hol húzódik a határ az emberek és teremtményeik között, honnantól számít valaki élőnek, egyáltalán mit jelent élni. A Sorsügynökség nem feszeget ennyire elmosódott határvonalú, bonyolult témákat, ennél sokkal egzaktabban világít rá ősigazságokra. A főhős az eleve elrendeltség béklyóiból akar mindenáron szabadulni, és kitartással, vasakarattal és a szerelem erejével (Hollywoodról beszélünk, hahó!) képes is lehet erre.
Ezzel azt a kissé banális üzenetet hangoztatja a mozi, hogy minden csak rajtunk áll és mi alakítjuk életünket. „Tetszett, hogy a sztori több műfajt is összefog. Van benne thriller, jó nagy adag akció, megható szerelmi szál, a főhős meg egzisztencialista drámát él át, mert válaszolnia kell azokra a kérdésekre, hogy miben hisz és mi szeretne lenni. Az egész pedig abba van belecsomagolva, hogy hőseink menekülnek a sorsügynökök elől. Szóval így kell kinéznie egy igényes szórakoztató mozinak.” – meséli a film producere, és egyet kell értenünk vele.
Bár nem annyira komor és sötét, mint a hasonló témát feldolgozó Dark City, illetve jóval kevesebb ideológiai hátteret villogtat, mint a sorsügynökségre hajazó Gondolatrendőrséggel operáló 1984 című regény és film, de ettől függetlenül ezt is a jobb Philip K. Dick adaptációk között fogják számon tartani. Noha inkább sikerült sci-fi betétes romantikus filmre, mint fordítva.
