Utoljára Nikita személyében ismerhettünk meg egy tinilány bőrébe bújt vérbeli gyilkost, azonban Hanna letaszítja őt a trónról.
Az, hogy Joe Wright rendező a romantikus regényadaptációk szirupos mezsgyéjéről a lélektani akciófilmek terepére vándorol, legalább olyan abszurdan hangzott első blikkre, mint zónapörkölt mellé light kólát kérni. Pedig a Büszkeség és balítélet és a Vágy és vezeklés című filmeket is jegyző direktor a szerelmi történetek után egy szerencsés véletlennek köszönhetően lehetőséget kapott a Hanna elkészítésére. Korábban ugyanis az éppen a 127 órával foglalatoskodó Danny Boylet akarták megnyerni maguknak a készítők, valamint Alfonso Cuaron nevét is rebesgették a rendezői székkel kapcsolatban, ám végül a főszereplő Saoirse Ronan javaslatára – és a múltbéli közös munkájuk miatt – Wrightnak adták a stafétát. Tették mindezt kiváló érzékkel, hiszen a gyerekkorától bérgyilkosnak nevelt lány története sokkal inkább egy önmegismerésre fókuszáló dráma, mint darabolós piff-puff akció, és ha valamihez, akkor előbbihez mindenképpen ért a rendező. A civilizációtól teljesen elzártan felnövő lánynak pont ellentétes veszélyeket tartogat egy nagyváros, mint bármely más átlagos ember számára tenné: ha belekötnek, akárkit péppé ver, ám szociálisan szinte teljesen elveszett. Legalábbis eleinte. Hiszen amint ízelítőt kap az olyan mindennapi ingerekből, mint a barátság, a zene, vagy a fiú-lány kapcsolat, rögtön háttérbe szorul az eleinte prioritást élvező küldetés. A küldetés, amely abban áll, hogy Hanna felkutassa és kivégezze azt a CIA ügynököt (Cate Blanchett), aki megölte az anyját és apjával (Eric Bana) illetve vele is végzett volna, ha nem tudnak elmenekülni. A 16 évnyi izoláltság és kőkemény kiképzés azonban hiába volt eredményes, ha teljesen elnyomta a lány gyermeki énjét, a világ és önmaga megismerésének örömét, amely törvényszerűen pontosan ezen a misszión tör elő belőle, amelyre egész eddigi életében készült. Emiatt ideig-óráig háttérbe szorul a végső cél, néhány hiba is becsúszik, de természetesen a gyilkoló gépezet a porszemek ellenére továbbra is működik, ha szükség van rá. A bosszú pedig – a titokzatos múlt lelepleződése ellenére is – beteljesül.
A Hanna eddig is ismert panelekből építkezik. Az akciójeleneteket már számtalanszor láthattuk más filmeknél, a road movie-ba ágyazott bosszúhadjárat pedig szintén megjelent korábban hol vadnyugati környezetben (A félszemű), hol természetfeletti lények módszeres irtásakor (Odaát), hol pedig egy titokzatos bérgyilkos történeténél (A Sakál). Az igazi frissességet az hozza a formátumba, ahogy Wrightnak sikerült összegyúrnia a fent említett elemeket és hitelesen megmutatni mindezt, egy tinédzserlány lelkivilágába ágyazódva. A színészek, ha mégoly minimalista eszközökkel is néha, de brillíroznak. A törékeny Saoirse hatékonyan tört ki az eddigi skatulyából és lubickol a fiatal szociopata akcióhős szerepében. Eric Bana hozza a megszokott önmagát, és meglepő módon pont a stáb legtehetségesebbje, Cate Blanchett lóg ki kissé a filmből, de játéka így sem zavaró, inkább csak a megszokott erős jelenléte nincs meg annyira a vásznon.
Az már csak a ráadás, hogy a The Chemical Brothers olyan filmzenét készített, amely nélkül határozottan nem ütne akkorát az egész mozi hangulata.
